AKTA – A millió dolláros örökség 56.

Bicskei doktor ezen a szép napon alig fért a bőrébe. Bécinek azonnal feltűnt, ahogyan az ügyvéd belépett a kicsi, tetőtéri irodába, ahol a szűk térben két íróasztal mellett húzták meg magukat, hogy dr. Bicskei Botond a szokásosnál jóval vidámabb. Valahogy ragyogott, ami azért ettől az alapvetően mindig komor, pénzügyekre specializálódott férfitől igazán szép teljesítmény.
– No mi van, Bécikém?! – kérdezte vidáman. Béci nem emlékezett rá, hogy bármikor is így nevezte volna őt korábban a főnöke. A legjellemzőbb megnevezés ezidáig a “maga” volt, időnként egy-egy “Béla”, esetleg gúnyos hangsúllyal kiejtett “kolléga úr”. De hogy “Bécikém”? Mi történhetett?
– Köszönöm, minden rendben – válaszolta zavartan a fiú. – És ügyvéd úrnál? Minden rendben? – ahogyan kiejtette a szavakat, már érezte, hogy kissé kétértelműen fogalmazott, de Bicskei nem vette észre a dolgot.
– Köszönöm kérdésed, remekül vagyok! – harsogta az ügyvéd.
Béci gyorsan végig gondolta. Megnyertek valami pert, amiről nem tud? Nem valószínű. Vagy az ügyvéd nyert a lottón? Na, ez inkább elképzelhető lett volna, de mivel Bicskei pénzügyi ember volt elsősorban, ezért igazán sokszor elmagyarázta Bécinek, micsoda felesleges pénzkidobás bármilyen szerencsejáték. Teát ez sem állhatott a feltűnő vidámság mögött.
– Hol tartunk a Jascsák ügyben? – kérdezte Bicskei, és nagy lendülettel kinyitotta az ablakot. Béci kapkodva tenyerelt rá az irataira, mert a beszökő kora tavaszi szél felkavarta az iroda állott levegőjét, és bizony elvitt volna néhány papírlapot, ha az ember nem vigyáz.
– Hétfőn megkaptuk az ellenfél érdemi ellenkérelmét. Arra hivatkoznak, hogy a számlához nem csatolt az ügyfelünk teljesítési igazolást…
– Hát hogy csatolt volna? – kérdezte vidáman Bicskei. – Hiszen nem írták neki alá, csak hogy jól kibabráljanak vele! De a munka elvégzését tudjuk igazolni!
– Igen, én is így gondolom… – felelte Béci.
Megszólalt a telefon. Belső hívás, ezt a csöngésből lehetett hallani. Mielőtt Béci felemelhette volna a kagylót, Bicskei odaugrott, és magához ragadta a kezdeményezést.
– Bicskei. Ó, hello, Angelica! Just a minute!
Letette, és hirtelen valami megváltozott a magatartásában. Valahogy ünnepélyesebb lett.
– Béci fiam – mondta komoly arccal. – Eljött a nap, amire vártunk. Neked is, nekem is fontos pillanat ez a mostani. Érezd át!
– Miért, mi történt? – akarta kérdezni Béci, de már nem volt kitől, mert Bicskei kicsörtetett az irodából.
Alig pár perccel később és két emelettel lentebb megigazította a nyakkendőjét, aztán bekopogtatott Dempsey irodájába.
Odabent ketten várták, Tim Dempsey és Angelica Heller.
– Üdvözlöm, doktor úr! – kezdte csevegő hangnemben a nő. – Milyen a napja?
– Remélem… – kezdte Bicskei, és érezte, hogy a szavak rekedten bicsaklanak ki a szájából. – … remélem, jó lesz.
Angelica biztatóan mosolygott, míg Dempsey vette át a szót.
– Kedves Botond, régóta figyeljük már a munkáját. A pénzügyi jogi vonalon magánál jobb szakemberrel még sohasem dolgoztunk. Áttekintettem, hogyan Josh McCallum ügyében intézkedett. Le  kalappal!
– Ugyan… hát persze… köszönöm… – szerénykedett Bicskei.
– Száz szónak is egy a vége. Felajánlunk önnek, doktor úr, egy partneri státuszt az irodánknál. Természetesen első emeleti irodával, titkárnővel, ahogyan annak lennie kell…
Bicskei csak állt, és nem jutott szóhoz. Hányszor, de hányszor elképzelte már, hogyan fog ez történni. Tudta, hiszen Angelicával már előzetesen beszélgettek a témáról, hogy a partneri státusz közel van. De most, hogy elért idáig, mégis elállt a szava.
– Ehhez természetesen szükséges, hogy elfogadja az irodánk alapító okiratában foglaltakat – tette hozzá Dempsey. Bicskei csak bólintani tudott. Hagyta, hogy az angol elővegyen egy kis könyvecskét, Angelica pedig megfogja a tenyerét, és ráhelyezze a könyv borítójára.  Aztán utána kellett mondania az angol nyelvű szöveget, amit Dempsey elhadart, s végül elébe tették a partnerségi nyilatkozatot. Bicskei elővett a belső zsebéből egy aranyozott Mont Blanc tollat. Egyszer, már elég régen, egy elégedett ügyfelétől kapta, és kizárólag élete legfontosabb aláírásait teljesítette ezzel. Azaz eddig még semmit. Komoly arccal aláírta a papírt, aztán felnézett, egyenesen Angelica mosolygó szemébe.
– Köszöntjük a partnerek között, doktor úr! – mondta a lány.
– Én köszönöm, hogy gondoltak rám! – Bicskei felegyenesedett. – Bár úgy gondolom, már régen megérdemeltem volna ezt a kis gesztust.
– Mindennek megvan a maga ideje – tette hozzá bölcsen Angelica. – Gondolom, ön is hallott már arról, hogy jelenleg is nálunk tartózkodik egy kisebb vizsgálócsoport az anyairodából, Mr. Royce Hatton vezetésével, és…
– Igen, igen. A héten Royce összehívott egy partner gyűlést mára. Tudom.
Dempsey és Angelica meglepetten néztek össze.
– Tudja?
– Hogyne. Royce megkeresett, és elmondta, hogy számít rám, mint partnerre. Úgyhogy elnézést, mennem is kell. Szeretnék neki köszönetet mondani, amiért elintézte a partnerségemet, az önök makacs ellenállásával szemben.
– Na de… – Angelica ezegyszer kiesett a szerepéből. Csak hápogni tudott, és nem jött ki értelmes hang a száján.
Bicskei elégedetten biccentett, aztán kilépett az ajtón.
Dempsey egy pillanatig dermedten bámulta az elégedett magyar ügyvéd hűlt helyét, aztán Angelicához fordult.
– Ez… ez nem volt egy jó húzás!
– Az a szemét… az a szemét Royce! – fakadt ki a nő. – Előre látta, mit fogunk lépni, és kifogta a szelet a vitorlánkból!
– Felteszem, Bicskei doktor lett volna a mérleg nyelve.
– Igen… igen, ő – sóhajtott Angelica.
– És nincs B terv?
– Nincs.
Dempsey az ablakhoz lépett.
– Mije lehet Royce-nak? Pusztán csak azért, mert akarja, nem fognak mellette szavazni. Az angol partnerek biztosan nem. Ehhez valami komolyabb indok kell.
– Nem gazdálkodsz jól. Ez egy megfelelően megfoghatatlan indok. Majd hoz rá példákat…
– Ez kevés. Fajsúlyosabb dologra van szükség.
– Nem csináltál semmi rosszat. Tényleg becsületesen dolgozunk. Ugyan mit találhatna ki?
– Behoztuk az amerikaiakat is. Arról pedig nem tehetünk, hogy az árbevételünk nem emelkedett az idén, inkább stagnált.
– Inkább esett – igazította ki józanul Angelica. – De az amerikai témától az éves bevételünk megduplázódását várjuk. Legalább.
– Így van – csapott az öklével a levegőbe Tim. – Szóval… szerinted van esélye Royce-nak?
– Van – Angelica nem mosolygott már. – Ha el akar távolítani, ahhoz nem érvek kellenek, hanem többség. Most úgy néz ki, megvan neki. Hacsak…
Timothy Dempsey ránézett a nőre. Angelica szemén látszott egy átfutó gondolat fénye.
– Igen. Ez akár működhet is…
– Micsoda?
– Mennem kell! – jelentette ki a szőke lány. – A partneri gyűlés háromkor kezdődik. Még sok dolgom van addig! – azzal kiviharzott a szobából.
Csöngött a telefon. Dempsey felvette.
– Dempsey.
– Erika vagyok! – a hang hallatára Dempsey elmosolyodott, szorult helyzete ellenére is.
– Erika! Örülök, hogy hívtál!
– Sűrű a napod?
– Eléggé. Hamarosan kezdődik a partneri konferencia.
– Eléggé feszült a hangod. Valami bonyodalom várható?
– Igen. Az anyairodánk ideküldött egy kollégát, aki, úgy tűnik, át akarja venni a hatalmat. Ha sikerül neki, én szedhetem a sátorfámat.
– És ezt csak most mondod? – Erika hangja megemelkedett egy kissé. – Ha neked nem lesz itt munkád, akkor mi lesz velünk?
– Átköltözünk Londonba – felelte Dempsey olyan természetességgel, mintha az kézenfekvő lenne.
– Azért… az nem ennyire egyszerű – mondta Erika Pataky. – Nekem idehaza vannak a barátaim… az érdekeltségeim… ezek egy részét nem irányíthatom külföldről.
– Megbeszéljük majd, ha aktuális lesz – nyugtatta meg Dempsey. – Bízom benne, hogy vissza tudjuk verni az én Royce kollégám támadását.
– Remélem. Nem szeretnélek elveszíteni – a nő hangja aggodalmasan csengett.
– Nem is fogsz, drágám – súgta a kagylóba Dempsey. – Most le kell tennem. Este találkozunk, ha áll még a megbeszélt randink.
– Hogyne állna! Találkozunk a színház előtt!
– Én szívesebben mennék érted…
– Annak is eljön majd az ideje – Erika kacéran nevetett. – Akkor menj, és intézd el, hogy ne kelljen átköltöznünk a csatornán túlra!
– Intézem! – bólintott Dempsey, de közben kétség mardosta. Hogyan fogja elintézni?
A legnagyobb tanácsteremben már gyülekeztek a partnerek. A faberakással díszített falakon régi, kissé megfakult festmények lógtak, és a magas, szárnyas ablakokat vastag, puha tapintású brokátfüggönyök takarták, s a mennyezetről kristálycsillár lógott, mégsem tűnt avíttnak vagy régiesnek a hely. A falak mellett fehér abrosszal letakart asztalokon előre kiporciózott italok és nagyobb tálakra helyezett rágcsálnivalók sorakoztak, édes és sós vegyesen. Kicsivel odébb egy kávéfőző állt, mellette Magdika várta a rendeléseket, cukorral, édesítővel és tejkapszulákkal alaposan felszerelkezve. Angelica személyesen felügyelte az előkészületeket, és nem akarta, hogy bármibe is hiba csússzon. A magyarországi iroda partnerei itt és most, az ő számukra, fontosabbak voltak, mint az angol iroda távol lévő tulajdonosai. Hiszen ezek a partnerek döntenek hamarosan egy igazán fontos dologról.
Három előtt egy perccel Dempsey is megérkezett. Ahogyan belépett az ajtón, szinte érezte a vizsgálódó tekinteteket, és hallani vélte, ahogyan összesúgnak a háta mögött a jelenlévők. “Ő a bukott ember!”
Szemkontaktust keresett Angelicával, de a lány éppen beszélgetett valakivel, és Dempsey-nek úgy tűnt, mintha kerülné a tekintetét. Akkor talán már nem sikerült intézkednie, bármi is jutott eszébe. Akárhogyan is, neki most le kell vezetnie ezt a gyűlést. Aztán jöjjön, aminek jönnie kell. Egy angol nem fog meghátrálni.
Megkoccintott egy poharat, amivel a jelenlévők figyelmét kérte.
– Üdvözlöm minden kedves partnerünket ezen a mai, rendkívüli megbeszélésen. A partneri gyűlést kivételesen nem én, hanem Royce Hatton kollégánk hívta össze. Ha valaki nem ismerné, ő a londoni irodánk legjobb felszámoló ügyvédje. Nem ismerek senkit, aki jobb lenne cégek megvásárlásának, feldarabolásának és haszonnal történő eladásának jogi ügyintézésében.
Halk taps hallatszott. Ezek szerint voltak, akiknek tetszett Royce bemutatása. Oldalról, az egyik sarok felől előlépett Royce Hatton. Magas, megnyerő arcú férfi volt, határozott arcéllel és keseszőke hajjal. A legaprólékosabb vizsgálat sem találhatott volna semmiféle hibát a megjelenésén. Úgy lépett elő, mintha a londoni Cityből érkezett volna, egy milliárdos üzleti megbeszélésről.
– Köszönöm a kedves szavakat Timothy! – mondta mosolyogva, és kezet fogott Dempsey-vel, majd a közönség felé fordult. – Bizonyára sokan tudják, tudjátok, hogy magyarországi irodánk immár három esztendős. Nekem, és más partnereknek is a Thring Townsend Lee & Pembertons Laww Firm-nél az a határozott álláspontunk, hogy minden egyes évben alaposan meg kell vizsgálnunk a fióktelepeink gazdálkodását, működését, egyáltalán az állapotát. A magyarországi csapatról már sok jót hallottam. Ezért is sajnálom, amit most mondanom kell…
Royce gondterhelt arccal nézett körül, majd folytatta:
– Nem vagyunk elégedettek a jogi munkával, és még kevésbé a gazdasági eredményekkel. Az iroda három éve folyamatosan lejtmenetben van. A tőkeinjekció, amit többek között én szavaztam meg annak idején, mára szinte elfogyott. Áttekintve a megrendelési állományt azt látni, hogy mind a mai napig változatlan a helyzet. Ennek az épületnek a fenntartása, a munkatársak, alkalmazottak, megbízottak, partnerek fizetése nem gazdálkodható ki a bevételekből. És ne mondják nekem, hogy az amerikai fúzióval eredményesebb lesz a helyzet. Vannak összehasonlítási lehetőségeink abból az időszakból, amikor Jonathan Hardy vezette az amerikai irodát, és mi vittük a jogi ügyeiket. Nos, akkor is veszteségesek voltunk – Royce hatásszünetet tartott. – S mindennek a fő oka a pazarló gazdálkodás. Egy alkalmazottnak öröm, ha magas a fizetése. Egy partner viszont arra is gondol, hogy mennyi a partnerséggel járó osztalék. És ebből a szemszögből már egyáltalán nem biztos, hogy olyan örömteli az alkalmazottak magas fizetése.
Angelica közbe akart szólni, de Royce leintette.
– Ne haragudj, de szeretném befejezni. Összehasonlítottam a magyar ügyvédi irodák átlagfizetéseit a mi irodánk által alkalmazott bérekkel és juttatásokkal. Azt kell mondjam, hogy feleslegesen szórjuk ki a pénzt az ablakon. Körülbelül a felére vehetnénk le a fizetéseket, és még akkor is az átlag felett maradunk, nem is kevéssel…
Royce csak mondta, mondta tovább, és Dempsey-nek már zúgott a feje a sok értelmetlen adattól, amelyek jól mutattak itt kimondva, de ha a mélyükre ásnak, amire persze egy ilyen találkozón soha sincsen lehetőség, akkor egyikről is, másikról is kiderült volna, hogy a valóság egészen más, mint amit Royce lefest. Például a fizetéseknél. Tudjuk, milyenek a kimutatások, és megint más az, ami az élet. Lehetséges, hogy a kimutatásban kisebb átlagjövedelem szerepel. De nekik a Magyarországon honosnak mondható zsebbe fizetést is le kell győzniük. Ők nem tudnak zsebbe fizetni senkinek, tehát a fizetéseiknek olyannak kell lennie, ami magasabb, mint más helyeken a hivatalos és a fekete jövedelem összege.
Végül Royce azt mondta:
– Az elmondottak felvetik, hogy nem ártana az iroda élén a vérfrissítés. Timothy Dempsey munkájára inkább odahaza, Londonban lenne szükség, persze nem egy iroda élén. Itt pedig egy, a tisztelt partnerek számára jobban elfogadható személy vehetné át a folyamatokat…
– Van elképzelésed arról, hogy ki lenne az? – kérdezte az egyik partner. Egy másik felemelte a kezét:
– Úgy gondolom, Royce Hatton alkalmas lenne a feladatra!
“Jól megszervezte!” – gondolta Angelica.
– Köszönöm a bizalmat! – hajlongott Royce. Többen is helyeseltek. “Igen! Royce alkalmas lenne!”
Angelica úgy döntött, ideje közbeavatkozni.
– Bár én egyszerű alkalmazott vagyok – kezdte – de szeretnék pár szót szólni.
Royce atyai mosollyal nézett a nőre.
– Mindig is tudtuk, hogy az irodai munka hajtómotorja vagy, Angelica. Nagy meglepetést keltett, amikor annak idején alkalmazottként azt választottad, hogy elkíséred Timothyt ide, Magyarországra. Sokan gondolták, hogy számüzetésbe vonulsz, és kevesen értették az érzelmi motívumot. Én értettem. Halljuk hát, mit szeretnél mondani! Tudjuk, hogy egyfajta szűrőn keresztül látod Dempsey tevékenységét.
– Én úgy gondolom, hogy Timothy Dempsey igazán kiváló munkát végzett. Egy ismeretlen országban, ismeretlen jogi kultúrában kellett működő, sőt ütőképes vállalkozást létrehoznia. Olyan környezetben, ahol az első perctől kezdve tévedhetetlennek kellett lenni, hiszen a brit cégek, honfitársaink, bennünk látták sok esetben a megmentőt, amikor a számukra annyira idegen magyar jog különféle titkaival szembesültek. Különösen a cégjog, a civil jog és a munkajog területén volt igazán szembetűnő a különbség. Tim felépítette a csapatot, visszahozta az amerikaiakat is, és minden esély megvan arra, hogy az előttünk álló évben egyre jobb és jobb teljesítménnyel, és természetesen anyagiakban is mérhető eredményekkel rukkoljunk elő. Hiba lenne most, ebben a stratégiailag fontos pillanatban megszabadulni Timothy Dempsey-től. Amíg egy új vezetés megismeri a piacot, amíg kialakítja a saját elképzeléseit, addig rengeteg időt veszítünk. Egy felfelé elinduló járművet ne engedjünk visszacsúszni!
– Köszönöm, Angelica, ezt az érzelmileg alaposan felfűtött hozzászólást – mosolygott Royce. – Természetesen én magam is úgy gondolom, hogy az amerikaiak visszaszerzése fontos momentum. Az amerikai megrendelések nélkül nyilván sokkal rosszabb év elé néznék, ez nem kérdés. Azonban ez nem kizárólag Tim érdeme, én úgy gondolom. Maguk az amerikaiak nyilván megfontolták, hogy mennyivel költségesebb vállalkozás lenne a saját, külön infrastruktúrájuk kiépítése. Tim! Akarsz még valamit mondani?
Dempsey megrázta a fejét. A hangulat egyértelmű. Ezen semmiféle beszéd sem tud javítani.
– Nos, ha Timothy nem kíván hozzászólni, akkor javaslom, szavazzunk! Monica?
Monica egy bögyös, vörös titkárnő volt, akit Royce hozott magával. A nő most elővette a szavazólapokat, és nekiállt, hogy mindenkinek kiossza.
– A kérdés egyszerű. Timothy Dempsey neve szerepel a papíron. Aki nem akar változást, az az IGEN szavazatot válassza. Aki úgy gondolja azonban, hogy a vezetésemmel előrébb juthatunk, az a NEM-et ikszelje be. Köszönöm!
Angelica ránézett Bicskei Botondra, de a férfi nem viszonozta a pillantását. Inkább belebújt a szavazólapba, mintha sok érdekességet láthatna ott Dempsey nevén, és a kétféle szavazati lehetőségen kívül. Aztán Angelica Tímeára pillantott. Az ügyvédnő visszanézett, és alig láthatóan bólintott.
Monica Royce intésére várt. Pár perc alatt mindenki behúzta a két sorsdöntő vonalat az általa megfelelőnek gondolt helyre, és a nő ismét körbement, hogy összeszedje a szavazatokat. Royce előzékenyen nézett Dempsey-re és Angelicára.
– Ha gondoljátok, nyugodtan nézzétek meg ti is a szavazatszámlálást. Nem szeretném, ha bármilyen kétség merülne fel.
Angelica dacosan emelte fel a fejét.
– Igen, én odamegyek és ellenőrzöm!
– Persze, persze! Tessék!
Monica és Angelica együtt számolták meg a név nélkül leadott szavazatokat. Mintegy húsz partnerből állt az iroda, így hát nem kellett túl sok idő ahhoz, hogy megszülessen az eredmény. Monica felírta egy papírra, aztán odavitte Royce-nak. Az angol egy pillantást vetett a lapra, és elégedetten elmosolyodott.
– Nos, akkor ismertetném a szavazás eredményét! A partnerek álláspontja szerint…
Ebben a pillanatban kivágódott a tanácsterem ajtaja, és Marcus Dooley lépett be rajta. Royce rosszalló pillantást vetett az amerikai fiatalemberre, aztán mély lélegzetet vett, hogy folytassa. De Dooley megelőzte.
– Ha jól értesültem, itt most szavazás folyik arról, hogy ki vezesse holnaptól ezt az irodát. Nem tudom, született-e már döntés?
– Született! – szólt hangosan, talán a kelleténél hangosabban Royce. – És a döntés értelmében…
– Várjon egy kicsit, uram! – ez nem volt éppen udvarias dolog. De Dooleyt nem érdekelték a formalitások. – Mert fontos közlendőm van, amelyet a partnereknek figyelembe kell venniük, mielőtt szavaznak!
– És mi lenne az? – kérdezte dr. Makardi Alasian, az indiai származású ügyvéd partner.
Dooley zavartalanul folytatta.
– Nemrégiben írtunk alá egy megállapodást, amelynek értelmében az amerikai jogi érdekeket is ez az iroda képviseli itt, Magyarországon. Azonban az Amerikai Kereskedelmi Kamara kizárólag abban az esetben hajlandó elkezdeni az együttműködést, ha az önök irodáját a jelenlegi vezetés vezeti.
– Na de… – Royce egy pillanatig csak hápogni tudott. – Nem gondolja, hogy ez elég komoly beavatkozás az irodánk belügyeibe?
– Én nem avatkozom bele semmibe. Csak közlök egy tényt, egy üzleti döntést. Önök pedig az információ ismeretében döntenek a maguk ügyeiben.
– Megtudhatnánk, hogy mi az oka ennek a döntésnek? – kérdezte Royce. Mostanra visszanyerte a hidegvérét. – Miért nem bízik az iroda partnereiben, munkatársaiban, akiknek a személyében nem áll be változás a vezetőség leváltását követően sem? nem a vezetőség az, aki az amerikai ügyeket vinni fogja, hanem az itt dolgozó emberek.
– Mondjuk úgy, hogy jelentős bizalmi tőkét fektettünk mindkét oldalról ennek az üzletnek a létrejöttébe – válaszolt Dooley. – És ezt a bizalmat kizárólag Mr. Dempsey élvezi. Ezt nem kívánom tovább ragozni. A lényeg, hogy nincs üzlet, ha Dempsey megy. Köszönöm a figyelmet! – azzal Dooley ahogyan jött, ugyanolyan hirtelenséggel távozott.
Mindenki döbbenten nézett utána, magát Dempsey-t is beleértve. Aztán Angelicára pillantott. A szőke lány feléje kacsintott.
– Nos, elnézést ezért a kis közjátékért! – mondta Royce olyan fesztelenül, ahogyan csak tőle telt. – Akkor felolvasnám a döntést. A partnerek többségi szavazata alapján…
– Én szükségesnek tartanék egy új szavazást – szólt közbe hirtelen Alasian.
– Na de… egyszer már döntöttünk, és…
– Én is új szavazást kérek! – szólt közbe egy másik partner. Egyre többen csatlakoztak a véleményhez. Royce végül kénytelen volt engedni.
– Ha ez a többség álláspontja… kérem, aki új szavazást szeretne, emelje fel a kezét!
Két-három kivétellel mindenki jelentkezett. Royce megrázta a fejét.
– Sajnálom… – motyogta. Aztán hangosan azt mondta: – Monica?
Monica ismét körbejárt. Alaposan felkészült, mert tiszta, üres szavazólapokat adott ezúttal is a partnereknek, majd nem sokkal később összeszedte a szavazatokat. Angelica ismét odament a vöröshajú nőhöz, és együtt állapították meg a végeredményt.
– Ismertetni akarod? – kérdezte Angelica, és odatolta Royce orra elé az újabb papírlapot, amin az eredményt rögzítették. A férfi szórakozottan odanézett, aztán átvette az iratot.
– Nos, a partnerek szavazásának eredménye az, hogy… – Royce hatásszünetet tartott, majd folytatta. – … ismételten bizalmat szavaztunk Timothy Dempsey-nek! Gratulálok, Tim!
– Köszönöm, Royce! – Dempsey szinte még mindig nem hitte el, hogy ezt most visszahozták a sírból. – És köszönöm valamennyi partnernek a megjelenést! Holnaptól folytatjuk a munkát, és megígérhetem, hogy az eddigieknél is jobban szem előtt tartom majd az eredményességet.
Gyér taps hallatszott, majd a partnerek szállingózni kezdtek kifelé. Royce még maradt.
– Szép volt a trükk, Tim! – mondta gúnyosan. – Ide rángattad az amerikait, aki gyakorlatilag megzsarolt minket. De tudod, én már felkészültem lélekben arra, hogy hosszabb időt töltök Magyarországon. Beszélek Simon Barristerrel, és segítek nektek rendben tartani az iroda pénzügyeit. Számíthatsz rám!
– Számíthatok az áskálódásodra – állapította meg Dempsey.
– Ne így fogd fel! – nevetett Royce, aki ezek szerint máris túltette magát a vereségen. – Gondolj arra, hogy mindenkinek az az érdeke, hogy jól muzsikáljon az iroda. Akkor megyek. Azt hiszem, az az iroda, amit kijelöltetek itt nekem, akár maradhat is.
Angelica összeszorította a fogát. Royce-ot az egyik legjobb irodába helyezték el, azt gondolván, hogy hamarosan visszamegy Londonba. Ezek szerint ez most hosszabb ideig nem így lesz.
Mindenki kiment már, és Angelica kettesben maradt Timothy Dempsey-vel. A férfi csodálattal nézett a kolléganőjére.
– Ezt elképzelni nem tudom, hogyan csináltad.
Angelica mosolygott.
– Kornélia, a mi kis titkos fegyverünk. Megkerestem, és elmondtam neki, hogy nemcsak a gyakornoki helye került veszélybe, hanem a munkahelye is. Royce nyilvánvalóan nagytakarítást végzett volna, és mindenkit kirúg, akinek a hűségében nem száz százalékig biztos. És ezt a lányt mi neveztük ki gyakornokká a közelmúltban. Hozzáteszem, példátlan módon. Kornélia azonnal megértette, hogy mi az érdeke, és rögvest hívta Dooleyt. Az amerikai fickó pedig jött, látott és győzött.
– Már megint ez a Kornélia… tényleg úgy látszik, az a lány a mi titkos fegyverünk. Ezek után szeretném megismerni…
– Na csak vigyázz! – mosolygott Angelica. – Az a nő pillanatok alatt megérzi a pénzszagot, és úgy rád fog kattanni, hogy csak győzd levakarni.
– Ettől nem félek. Nekem most csak Erika létezik. És annak a lánynak azt hiszem, tökéletesen megfelel Dooley. Inkább hozzá illik, hiszen fiatal, amerikai, temperamentumos… és persze pénze is van, nem mondom, hogy a mi mértékünkkel mérve sok, de ennek a magyar lánynak biztosan megteszi.
– Hát jó! Behívassam?
– Nem, ne most. Majd sort kerítünk erre is – hárította el a lehetőséget Dempsey. – Inkább felhívom Erikát, és elmesélem neki, mi történt. Biztosan izgul. Megérezte, hogy feszült vagyok.
– Rendben! – Angelica megértő mozdulatot tett a kezével. – Akkor nem zavarlak. Amúgy is van dolog. Royce-nak keresek egy másik irodát…
– Nem fog örülni…
– Engem meg nem fog érdekelni ez. Ahol most van, az ideiglenesen megfelelő volt. Mivel kiderült, hogy hosszabb távon is maradni akar, ezért változtatni kell. Ennyi az egész.
Azzal Angelica kiment. A folyosón szembe találkozott Bicskei doktorral. A lánynak volt egy olyan érzése, hogy a dolog nem történt teljesen spontán, az ügyvéd valószínűleg várakozott már egy kicsit a kanyarban, és amikor hallotta, hogy nyílik Dempsey ajtaja, akkor lépett elő.
– Ó, Angelica!
– Igen, ügyvéd úr? Miben segíthetek?
– Csak tolmácsolni akartam, hogy a magam részéről örülök annak, hogy nincs változás az iroda vezetésében. Azt hiszem, mi jól együtt tudunk dolgozni.
– Mégis Timothy ellen szavazott.
– Na de… hogyan? A szavazás tudtommal titkos volt! – hördült fel Bicskei.
– Én számoltam a szavazatokat. Nem emlékszik, ügyvéd úr? Pontosan tudom, ki szavazott mellettünk, és ki ellenünk.
Bicskei egy pillanatra úgy érezte, hogy a fejére szakadt az ég.
– Ne haragudjon, Angelica, de ezt meg kell értenie. Mr. Hatton intézte el azt, amire már annyira, de annyira régen vágytam. Amit már régen meg kellett volna kapnom a munkám alapján. A partneri státuszra gondolok.
– Tudom, mire gondol, doktor úr. De van egy rossz hírem. Royce-nak semmi köze sem volt az egészhez. Én találtam ki, hogy magából partnert csináljunk, mert reméltem, hogy mellettünk fog szavazni. Royce csak kihasználta ezt a helyzetet, és megvezette magát.
Bicskei döbbenten állt.
– Ez… igaz lehet?
– Gondolkodjon, ügyvéd úr! Maga szerint ebben a kiélezett helyzetben, amikor pontosan tudtuk, Timothy is és én is, hogy Royce-nak mik a szándékai… kineveztünk volna valakit partnernek, akit Royce javasolt? Bárkit is javasolt volna, elhúzzuk az időt, és a szavazásig biztosan nem lesz belőle partner.
– Ó! Erre nem gondoltam!
– Hát gondoljon! A partneri státuszát kizárólag nekünk köszönheti. Személyesen én jártam végig a partnereket, és szereztem be a maga partnerségéhez szükséges szavazatokat. Ha akarja, egyszer majd megmutatom, bár az is titkos. Elhiheti, hogy Royce szavazata nem lesz közöttük. Akkor, viszontlátásra, ügyvéd úr!
– Viszontlátásra… – motyogta Bicskei, és azon gondolkodott, hogyan dőlhetett be egy akkora gazember szavának, mint amilyen Royce Hatton.
Reklámok

Hozzászólás